Harmincnegyedik Fejezet

Szép napot Drágák!:) Nos, meghoztam a következő részt. Igazság szerint egyre inkább szorul a hurok, ugyanis 1-2 rész+epilógus, és vége a történetnek.:( Igazság szerint pár résszel hosszabbra terveztem, de nem akartam nagyon nyúzni sem a dolgokat, így maradt az eredeti felállás. Remélem tetszeni fog, és ne essetek kétségbe, ez még nem a vég.:) Jó olvasást!xx

ps: köszönöm a +1 feliratkozót, az előző részhez a pipákat, és a kommenteket Dominak, Mirinek, Orsinak és Kingának!:)xx

Fáradtan fúrtam bele arcom meztelen mellkasába órák múltán, egyik kezemmel az övét szorítottam, míg másikkal tetoválásait rajzoltam át. Halkan hümmögött az érintésemre, élvezte a figyelmet, amit rá fordítottam. Elmosolyodott, amikor felnéztem rá, homlokomra egy puszit nyomott, majd ajkaival az enyém felé közeledett, de elhúzódtam.

- Szörnyű a leheletem – suttogtam lehajtva a fejem, Harry halkan felkuncogott.

- Kicsim, elhiheted, hogy a leheleted érdekel a legkevésbé – nyúlt az állam alá, hogy tekintetét összekapcsolhassa enyémmel. – Most pedig hadd csókoljalak meg – vigyorodott el, gyengén bólintottam, majd csókban forrtunk össze. Karjaival közelebb húzott magához, ölében fészkelődtem, mígnem combjaim combjai mellett pihentek, egyfajta lovaglóülésben ültem csípőjére. Hátrébb húzódtam Harrytől, de nem váltunk el teljesen. Homlokát enyémnek döntötte, ujjaival kissé feljebb tolta a felsőmet, majd alá csúsztatta hatalmas tenyerét. Lágyan simogatott, elmosolyodtam, amikor pimaszul rám nézett, szemeiben megcsillant valami.

- Mocskosul akarlak – mormogta. – De tudom, hogy nem itt – mosolyodott el fájdalmasan, és eltolt magától. Ujjainkat összefűzte, orromra egy puszit nyomott, mielőtt összedörgölte az övével. Megmosolyogtatott az, amit a szemében láttam. A szenvedélyt, a vágyat irántam, noha tudtam, hogy a külsőm borzalmasan nézett ki, a ruháim piszkosak voltak, mégis kellettem neki.

- Elmondod, miért vagy itt? – suttogtam, kissé megrázta a fejét, majd fülemhez hajolt.

- Minden rendbe fog jönni – mormolta, a hangja a kelleténél is mélyebb volt, megborzongtam ennek hallatán. Nem erőltettem tovább a témát, hiszen úgysem mondta volna el, így csak egyetlen dolgot tudtam tenni. Megbízni benne.

- Megígéred?

- Megóvlak az életem árán is – bólintott, gyengéd szavai hallatán a szívem megdobbant, akaratlanul képzeltem el a szituációt. Ha bármi baja esne, én összeroppannék. Nem tudnám kezelni a helyzetet, hiszen nem akarok nélküle élni. Az életem része, nem tudom nélküle elképzelni. Annyira rabul ejtett évekkel ezelőtt ez a gyönyörű fiú, hogy lassan a szívem legapróbb darabját is átadtam neki, és tudtam, hogy ezzel ő is így van. Noha voltak hullámvölgyek a kapcsolatunkban, de a szerelem, amit egymás iránt éreztünk segített túljutni ezeken az akadályokon. Nélküle az életem egyenlő lenne a pokollal. Biztos voltam benne, ha ő többé már nem lenne, én sem akarnék tovább élni.

- De én nem akarok nélküled élni. Mi van, ha csak az egyikünk jut ki innen? Én azt szeretném, ha te mennél. Te erős vagy, én viszont nem bírnám ki nélküled – egy könnycsepp csordult ki szememből, miközben a szavak kicsúsztak a számon. Talán nyálasnak hangzott az egész, de egyáltalán nem érdekelt. Addig nem, amíg nem voltam benne biztos, hogy mindketten biztonságban vagyunk.

- Ne mondj ilyeneket, könyörgöm – szeme fátyolos lett, hitetlenül néztem rá, sosem láttam Harryt ennyire megtörtnek. – Amíg itt voltál, bántottak? – terelte el a témát, gyorsan megráztam a fejem kérdése hallatán, mielőtt tovább gondolná, ő pedig szorosan magához ölelt. – Annyira örülök, hogy nem esett bajod! Nagyon sajnálom Kicsim, minden az én hibám.

- Ne ostorozd magad, hallod? – róttam meg, fájón mosolyodtam el, kezeim közé fogtam arcát, íriszeink összekapcsolódtak, és nem engedték el a másikat. – Szeretlek – motyogtam, Harry tenyereit rátette arcát fogó kezeimre, és megismételte a szerelmes szót. Innentől kezdve nem szóltunk, mindketten elvoltunk a saját gondolatainkban. Annyira megszokott volt az egész szituáció, dejavu érzésem volt ezzel kapcsolatban, mintha visszamentünk volna az időben, a barátságunkhoz, az egész gimis korszakhoz. Hiszen mindig is szerettük egymást Harryvel, annyi különbséggel, hogy sosem vállaltuk nyíltan fel. Ugyanígy érintettük egymást, ugyanígy ölelt szorosan magához, ugyanígy áradt belőle a szeretet. Mégis amikor eltávolodtunk egymástól úgy éreztük, hogy gyűlöljük egymást. Szóval ilyen vékony vonal van e két érzelem között?

- Ó, hát nem ez a világ leggyönyörűbb látványa? – szólalt fel egy gúnyos hang, Harryvel mindketten felé kaptuk a tekintetünket. Értetlenül összevontam a szemöldökömet, hiszen egyikünk sem hallotta, hogy kinyílt volna az ajtó. Színpadiasan felsóhajtott, kezeit a mellkasára helyezte, majd tekintete Harryt találta meg. Lenézően nézett végig rajta, a gyönyörű fiú megfeszült alattam, ujjaink azonnal megtalálták egymást, összefűztük a másikéval.

- Mit akarsz Peter? – köpte Harry a szavakat, összeráncoltam a szemöldökömet rideg hangja hallatán. Peter mögött két ismeretlen férfi állt, mindkettőjük kezében egy-egy fegyverrel, szemeikkel minket bámultak.

- Tom, Scott – bökött feléjük. Ledermedtem, erősen kapaszkodtam Harrybe. Gondolataim önálló útra tévedtek, különböző forgatókönyvek játszódtak le a fejemben. – Hozzátok mindkettőt! – parancsolt rájuk, a két férfi egymásra nézett majd felénk indultak.

- N-ne engedj el! – húztam magamhoz közelebb Harryt, miközben velem együtt felállt. Szorosan magához ölelt, dühös pillantásokkal nézte a felénk igyekvő embereket.

- Ne merj hozzáérni! – sziszegte durván, kezeit kezembe csúsztatta, és elindult velem együtt Peter után, mielőtt bárki is elvehetett volna tőle. A férfiak minden mozdulatunkat árgus szemekkel lesték, a nyomunkban voltak mindvégig, de hagyták, hogy együtt menjünk. – Ne félj! – suttogta lágyan, elmosolyodott, remegő kezeimet ajkaihoz emelte, gyengéd csókot nyomott rájuk. Hiába felejtette el velem a félelmet egy pillanatra, a rossz előérzetet nem tudta eltüntetni. Pánik lett úrrá rajtam, képtelen voltam normálisan menni, félő volt, hogyha Harry nem tartana, összeesnék. Karomat csípője köré fontam, arcomat izmos mellkasába temettem, míg ő kezével átkarolta a vállam. Lépteim meginogtak, szorosan hunytam le a szemem, amikor megszédültem. Egy pillanatra megtorpantam, Harry is észrevette tétovázásomat, bátorítóan rám mosolygott, de láttam a szemeiben a félelmet, ami rajtam is egyre inkább elhatalmasodott.  Kiértünk egy hosszú folyosóra, a látvány, a sötétség fokozta az ijedtségemet. Emberek nyüzsögtek, mégis kihalt volt a hely. Többen minket néztek, voltak akik utánunk is jöttek egészen addig, amíg Peter rájuk nem parancsolt. Többen sutyorogtak, hallottam, amint kiejtik, hogy „Ez Styles, ez Styles”, majd rémülten inkább eltűntek. Olyan félelemmel ejtették ki a nevét, nem tudtam elképzelni, mit tehetett ez a gyönyörű fiú mellettem, aki szorosan tartott magához. Majd hirtelen minden olyan gyorsan történt. Két lövés zengte be a néma helyiséget, összerezzentem, milyen közelről hallatszott. Kétségbeesetten néztem mögém, a két férfi élettelenül hullott le a földre, Harrybe kapaszkodtam, és ennyi volt. Kitört a káosz, az emberek kiabálva, szitkozódva futottak, én pedig nem tudtam, mi történik körülöttem. Elszakítottak Harrytől, és egyre távolabb kerültem tőle, amikor köztünk menekültek el a kétségbeesett bűnözők.

- Lena! – kiabálta Harry, de fogalmam sem volt, honnan jöhetett a hang. Újabb lövések dördültek el, majd egyre több ember hullott élettelenül a földre. Szemeim könnybe lábadtak, azt tettem, amit minden ember ilyen helyzetben. Elkezdtem szaladni, ki akartam jutni a helyről. A fülemet befogtam, olyan helyre akartam menni, ahol megvédhetem magam a golyók ellen. Egy pillanatra megtorpantam, szemeimmel körbepásztáztam a helyet, és akkor megláttam Harryt. Felém sietett, én pedig elkezdtem felé rohanni. Az emberek közt nehezebbnek bizonyult elmenni, mint sejtettem, de megnyugtatott a tény, hogy mindössze pár méter választ el a fiútól, aki bármi áron is, de megvédene engem. Egy pillanat alatt történt minden. Kezeit felém nyújtotta, ekkor éles szúrást éreztem a hátamban, majd tehetetlenül omlottam az Ő karjaiba. Távolról, de hallottam, hogy a nevemet szólítja, mielőtt minden elhomályosult, szemeim találkoztak az övével, melyből egy kósza könnycsepp csordult ki. Szavakat próbáltam formálni, de feladtam, és engedtem, hogy magával rántson a sötétség.