Tizenhatodik Fejezet

Drága Olvasóim!:) Lehet kissé későn, de meghoztam a következő fejezetet, ami talán egy kissé "lájtos" lett, de ilyen is kell, viszont megígérem a következő valamivel eseménydúsabb lesz. Mindenesetre remélem tetszeni fog, jó olvasást!xx

ps: köszönöm a pipákat, és a kedves szavakat Abinak, és Lucy Jameson-nek:) Fantasztikusak vagytok.xx

ps2: http://once-upon-a-last-time.blogspot.hu/ --> ez a blog az egyik barátnőmé, és igazán örülne pár olvasónak. Ha van egy kis időtök, nézzetek be, nagy örömöt jelentene neki.:)

A tanulás időszaka mindenkit kikészített. Szinte félholtan ültem az ágyon, kócos hajam a szemembe lógott, ami egyre inkább kezdett idegesíteni. Hogy követelhetik a tanárok, hogy egyik hétről a másikra tanuljunk meg kismillió oldalt? Szinte már belefájdult a fejem, ahogy a lap felé görnyedve csak néztem a papírokat.

- Nekem ez nem megy - sóhajtottam, oldalra nézve láttam, mindenki ugyanolyan sorson van, mint én. A szobánkban két hete egy érintetlen felület sem volt, mindenhol lapok és könyvek voltak szanaszét. Szememet a falra szegeztem, képtelen volt az agyam több információt elraktározni, torkig voltam a különféle képletekkel, mely a számtanhoz kellett. Nagyot nyújtóztam mindaddig, míg valami keménybe nem ütköztem. Összerezzentem, félve kaptam tekintetem az ágy végébe, ahol Matt sajgó fejéhez kapta a kezét.

- Köszönöm, igazán jól esett - nézett rám szúrósan, képtelen voltam nem felnevetni, amikor kiöltötte rám a nyelvét. Testemmel átfordultam, ajkaimmal közelebb hajoltam bőréhez, apró puszit nyomta arcára.

- Ennyiért nincs bocsánat - mosolygott rám, karjaimmal átfogtam nyakánál, mígnem velem együtt felállt, és mindketten az ágyon kötöttünk ki.

- Szállj le rólam, nehéz vagy - fuldokoltam, nem tudtam nem röhögni, de Matt ahelyett, hogy leszállt volna rólam, elkezdte oldalamat csikizni. Mindketten nevettünk, jól esett a felszabadulás, de ez nem tartott sokáig, a többiek dühösen meredtek ránk.

- Psszt - mondták egyszerre, Eleanor Louis ölében magolta a leckét, Adam pedig Rose oldalán volt és lelkesen magyarázta neki az egyenletrendszereket. Mindenki itt volt, kivéve Őt. Matt a szájára tette a kezét, próbálta visszafojtani feltörni készülő nevetését, azonban vigyora ott ékeskedett a száján, miközben még mindig rajtam feküdt. Fejét hasamra tette, halkan szuszogott, miközben a szemeimet nézte. Felborzoltam már így is kócos haját, mígnem elkapta kezemet, és ujjaimat kezdte el cirógatni.

- Hol van? - kérdeztem nem kellett nevet mondanom ahhoz hogy tudja, kiről van szó.

- Fogalmam sincs - sóhajtotta. - Egyszerűen nem tudom hogy mit csinál. Azóta nem nagyon beszéltem vele, mint amikor utoljára találkoztatok. Azóta folyamatosan a szobájába van bezárkózva, ritkán megy ki - suttogta, mintha valami titkos dolgot osztana meg velem. - És ennek már két hete.

- Én ezt nem értem - ráztam meg a fejem, képtelen voltam elhinni. Addig megértettem, amíg engem nem hívott, dehogy a barátait is kizárja? Mi történt vele?

- Lou néhanapján meglátogatja, de állítása szerint nagyon nincs jól. Össze van zuhanva - és én egy percig sem kételkedtem abban, amit mondott. Az utóbbi időben nem egyszer próbáltam beszélni vele, vagy csak látni az arcát, de egyszerűen lehetetlen küldetésnek bizonyult. Rengetegszer álltam az ajtaja elé azzal az elhatározással, hogy bármi történik, mindent bevallok neki. Viszont minden próbálkozásom kudarcnak bizonyult. Rengetegszer megfutamodtam, vagy amikor elég bátorságot vettem magamon, hogy szembenézzek vele, érdes hangjától mely az ajtón túl jött, megrémültem, majd elmenekültem. És mit is akartam bevallani? Azt, hogy mindennél jobban szeretem. Már nem a barátnője akartam lenni, mindössze a bizalmasa, a barátja. A közelében akartam lenni, mert mindig, amikor távol volt tőlem, elfogott az a mérhetetlen hiányérzet. El akartam mondani, hogy szükségem van rá, hogy mellette akarok lenni, segíteni neki, hisz tudtam, neki is szüksége van valakire. Olyan kétségbeesetten vágytam a közelségére, mint még sosem. A gyomrom megremegett, akárhányszor eszembe jutott, gyűlöltem a tényt, hogy ő talán nem szeretné mindazt, ami a miénk lehetne. De azt egyszerűen nem tudtam elhinni. Mélyen legbelül éreztem valami különös érzést, ami reményt adott, amit egyszerűen nem adtam fel. Képtelen voltam rá. Olyan hosszú ideig vártam rá Angliában, és szörnyű volt, amikor tudtam, végtelen idő választ el minket. Mindent megtettem, vele akartam lenni, képtelen voltam lemondani róla. Noha ritkán ellátogatott szülővárosunkban, sosem akart találkozni velem. Képeslapokat küldtem neki, leveleket írtam, melyben ezernyi dolgot megemlítettem amellett, hogy szeretem. Egyre sem érkezett válasz, viszont édesanyám mindig azt mondta, hogy a mi barátságunk Harryvel örök, aminek semmi sem vethet véget. Lehet mindössze reményt akart lehelni széthulló lelkembe, de talán igaza volt. Emlékszem a szavaira, amikor azt mondta, hogy elhalványulhat a kapcsolatunk, de mindig ott lesz az a kötelék, és megannyi emlék, ami összeköt bennünket. És ez volt az én reményem, hiszen én éreztem ezt. Akárhányszor felbukkant egy-egy szó, mindenhez volt egy elrejtett emlék, melyet együtt éltünk át, ami mosolyt csalt az arcomra, és rájöttem, minden alkalommal egyre erősebbnek éreztem azt a valamit kettőnk között. Szerettem volna, ha ezt Harry is érezte volna. Mindig eltöprengtem. Vajon ő elgondolkodott e már ezeken a dolgokon? Vajon néha eszébe jut, mit jelentettem egykor számára? Ha meglát, akkor ő is átérzi azt, amit én? - de fel nem tett kérdéseimre sosem érkezett válasz. Megrémisztett a tudat, hogy semmit sem tudok Harryről, hogy egy szót sem váltunk egymással, de ennek tudtam, hogy volt valami oka. És én ezt mindennél jobban meg akartam tudni.
- Sikerült már eltervezned csodás ötletem? - zavart meg hirtelen Matt, hirtelen a csúf valóságban ébredtem.
- Komolyan gondolod? - keserűen mosolyodtam el, de nem akartam hangnememmel megbántani az egyetlen személyt, akivel ilyen mélyre ástuk a kapcsolatunkat. - Rengeteg tanulnivalóm van, és mint mondtad, ki sem mozdul a szobájából - néztem gyönyörű szemeibe, melyek csillogtak a fáradtságtól.
- Jövőhétre vége ennek a borzalomnak, addig is igyunk a túlélésre - nyúlt a pohárért az éjjeli szekrényemen, melyben már nem is tudom hányadik töménytelen mennyiségű koffein gőzölgött.
- Tudom - suttogtam képtelen voltam nem nézni, ahogy ajkaihoz emeli poharamat, majd kisfiús vigyorával átnyújtotta a bögrét, melyért mohón kaptam. Felkuncogott viselkedésemen, majd legurulva az ágyon ismét a könyveit bújta tovább.

A hajnali tanulásnak köszönhetően reggel hatalmas ásítások közepette kerülgettem az embereket a szűk folyosón, melyben kissé meg is szédültem. Minden izmomat nehéznek éreztem, hagytam, hogy az emberek ide-oda lökdössenek, mígnem elvesztve az egyensúlyom a padló felé repültem. Magam elé tartottam a kezeimet megelőzve a hatalmas puffanást, de mielőtt padlót érhettem volna, egy izmos kar ragadott meg az utolsó pillanatban. Zavartan pislogtam fel a jegeskék szemekbe, melyek jókedvűen csillogtak, szám önkéntelenül mosolyra húzódott, halk „köszönöm”-öt mormoltam.

- Figyelj a lábad elé Hercegnő! - korholt le Dameon, vigyora szélesebb lett, ahogy tekintetével alaposan végigmért. - Szörnyen nézel ki.

- Köszönöm a bókot - bólintottam kissé sértetten megjegyzésén, és felkapva a földről az egyik kiesett papírt, újra elindultam.

- Várj már! - ragadott meg, kérlelő hangjára megfordultam, türelmetlenül vártam, hogy folytassa. - Történt valami? - vonta össze a szemöldökét, sóhajtva emeltem fel kezeimből a könyveket. - Ó, értem - bólogatott hevesen, majd rám mosolygott, mire viszonoztam gesztusát. - Régen találkoztunk - aprót bólintottam, mire végre megtaláltam hangomat.

- Hogy vagy? - simítottam végig szeme alatt, ahol nem is olyan régen durva folt éktelenkedett.

- A barátod jobb egyenese igen dicséretes - vigyorgott szemtelenül, a mosoly lehervadt arcomról, gyomrom összerándult.

- Nem vagyunk barátok - kijelentésemre összeráncolta a szemöldökét.

- Ahhoz képest elég féltékeny, vagy inkább védelmező. Konkrétan másnap közölte, hogy ne menjek a közeledbe - röhögött fel, kezével összeborzolta a hajamat.

- És?

- Mi és?

- Akkor ezért kerülsz engem? Csak nem megrémültél - kuncogtam fel.

- Én? Soha - nevetőráncai összefutottak szája sarkában. - Viszont menj előadásra. Elkésel - intett fejével a terem felé, mely nem messze állt tőlünk. Helyeslően bólintottam, azonban hangja megragadott, mielőtt beléptem volna a terembe.

- Délután összefutunk?

- Ez volt az utolsó hang, amit hallottam, mielőtt beléptem volna a terembe. Elmosolyodtam, amikor megrezzent a telefon, Dameon neve villant fel a képernyőn.

"Hatkor várlak a kollégium könyvtáránál.D.xx"