Huszonhetedik Fejezet

Sziasztok Drága Olvasóim!:) Meghoztam a következő részt, amiről el kell mondanom, hogy mindössze egy kis késleltetésnek szántam, nem viszi előrébb a cselekményt, és nem is sok minden derül ki. Mindenesetre remélem tetszeni fog, és nem is húzom tovább a szót. Remélem mindenkinek jól telnek a nyár első napjai, pihenjetek sokat cukik! Jó olvasást!:)

ps: köszönöm 82 rendszeres olvasót, az előző részhez a pipákat, és a kommenteket Roxynak, Orsinak, Noéminek, Laurának, Sweetygirl-nek, Liának, és egy kedves "névtelen" olvasómnak. Fantasztikusak vagytok, imádlak titeket!xoxo

El és Rose eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket, egyedül voltam a szobában, s a hófehér falakat bámultam. Nem tudtam nem Harryre gondolni, és miután órák múlva sem jelent meg, úgy döntöttem, a kezembe veszem az irányítást. A telefonomért nyúltam, amikor eszembe jutott, mennyire régen beszéltem anyával. A szívem összeszorult, amiért elfeledkeztem róla, sőt, szinte mindenről, hiszen annyira el voltam foglalva a fiúval, akit most jóformán nem is érdeklek. Túlságosan előnyben részesítettem, s minden másról elfeledkeztem. Ez így nem mehetett tovább. Halk sóhaj hagyta el a számat, amikor a hívás szócskát megérintettem ujjaimmal, türelmetlenül vártam, hogy kicsöngjön a telefon. Már majdnem feladtam az ötödik rezgés után, amikor hirtelen beleszóltak a vonal túlsó végéről.

-Haló? – szólt bele anya gyönyörű, nőiesen vékony hangja, elmosolyodtam, ahogy szemeim előtt megjelent derűs arca.

- Szia anya – suttogtam, annyira jó volt hallani a hangját.

- Kicsim! – visított fel, fogalmam sem volt, mennyi lehetett az idő ott, Angliában, de hangján érezhető volt a fáradság.

- Zavarlak? – kérdeztem, elmosolyogtam, amikor meghallottam ásítását.

- Nem, nem dehogy – válaszolt azonnal, majd folytatta. – Olyan régóta várom már, hogy keress. Hogy vagy mostanában? Miért nem hívtál? Történt valami baj? – halmozott el kérdéseivel, akaratlanul képzeltem el, ahogy összevonja szemöldökét.

- Nem, nem történt semmi baj, nyugodj meg anyu. Egyszerűen csak gyorsan teltek a napok, és eléggé zsúfoltan. Történt egy s más, de semmi rossz – motyogtam, akartam, hogy tudjon róla.

- Fiú van a dologban? – kérdezett rá azonnal, kissé elpirultam, bár ő ezt nem láthatta.

- Harry és én együtt vagyunk – mondtam kertelés nélkül, hiszen nem akartam meggondolni magam, arcomra pedig levakarhatatlan vigyor ült ki.

- Ó Kicsim hát ez csodás! Ugye az a Harry? – bizonytalanodott el.

- Ó anya, ki más? – suttogtam.

- Hogyan történt? Mikor?

- Egy ideje, nem tudom pontosan – ami igaz is volt, hiszen sosem tartottuk számon.

- Kedvesem! – hallottam meg apa mély hangját a telefonon át, anya száját hangos sóhaj hagyta el.

- Lena sajnálom, de mennem kell! Reggel felhívlak, rendben?

- Persze, minden oké. Üdvözlöm apát, vigyázzatok magatokra. Szeretlek titeket! – mormoltam, vártam, hogy anya is elköszönjön, majd bontottuk a vonalat. Pár percig néma csendbe burkolóztam, majd a kezemben szorongatott telefont feloldva az üzenetekbe léptem.

„Hey! Át tudnál jönni? Szükségem van rád. Sürgős! L.xx”

Gondosan pötyögtem be a szavakat, majd a küldés gombra nyomtam. Csendesen vártam, hogy érkezzen a válasz, míg gondolataimba merültem. Ezerszer megfordult a fejemben, hogy felkeresem Harryt, de a büszkeségem győzött, és végül úgy gondoltam ezúttal neki kell keresnie. Semmi másra nem vágytam most, csak társaságra, hogy legyen valaki, akivel megoldhatjuk ezt az egész helyzetet, ha már Harry nem társ ebben. Nem értettem a felháborodását, hiszen én csak neki akartam jót. Minden tettem miatta alakult úgy, ahogy, sosem tudnék neki ártani. Szeretem, és ezt ő is tudhatta volna. Olyan régóta szarakodtunk már, és épp, amikor minden a lehető legjobb lenne, jön valami egészen más. A kapcsolatunk csupa próbákból áll, és félek, hogy egyszer megbukunk. Hiszen ez sem több mint egy megpróbáltatás, amit Harry már azelőtt feladott, mielőtt még csak átgondolhattuk volna. Összerezzentem, amikor az ajtón kopogás hallatszott, majd megnyugodtam, amikor a várt fiú hangját meghallottam a túloldalról. Azonnal felpattantam, vigyorogva nyitottam ki az ajtót.

- Késtél – állapítottam meg, játékosan a csuklómra néztem, mintha lenne rajta óra.

- Ha-ha. Nagyon viccesek vagyunk.  Jöttem, amint tudtam. Mi történt? – emelte rám kék szemeit, melyeket annyira imádtam.

- Harry – sóhajtottam, kitártam az ajtót, s elléptem a bejárattól, hogy be tudjon jönni. Otthonosan mozgott a szobában, a cipőjét lerakta, majd az ágyra ült, várta, hogy kövesse példáját.

- Tudom, összevesztetek. Hallottam már a témát – legyintett, majd rám vigyorgott. – De jöhet a te verziód.

- Volt nálad Harry? – döbbentem le.

- Igen. Mielőtt idejöttem volna, akkor lépett le.

- Miért nem hozzám jött? – prüszköltem dühösen, karjaimat kereszteztem egymás előtt, de Matt csak megvonta a vállát. – Akkor gondolom hallottad, min kaptunk össze. Harry olyan gyerekes!

- Lena! Már megbocsáss, de mindketten roppant gyerekesen vagytok, hiszen megérthetnéd Harryt is. Fél – sóhajtotta, bennem pedig megindult valami. Félelem – sosem gondoltam végig, hogy pont Ő félhet bármitől is.

- Bármennyire azt hiszed, Harry sziklaszilárd, neki is vannak félelmei – mormolta. – Az első te voltál, amikor idejöttél. Sosem láttam olyannak, mint akkor. Azóta ez félig-meddig változott, hiszen most is miattad fél a legjobban. Hogy elveszít téged  – ejtette ki a szavakat, a levegő a tüdőmben ragadt.

- Én csak segíteni akartam neki. Szerinted én szeretném, hogy bármi történjen vele, amivel árthatnak neki? – kérdeztem csendesen, Matt hevesen rázta a fejét.

- Mire gondoltál, te ördögi nőszemély? – tért rá a lényegre, óvatos mosolyra húztam a száját.

- Szükségünk van valakire, akivel kapcsolatba léphetünk, és történetesen a rendőrségnél dolgozik. Egyszerű a terv: elmondjuk neki, mi a helyzet, Harry bejelentést tesz, elkapják azokat a szemeteket, és mindenki boldogan él, míg meg nem hal – mondtam büszkén, Matt hangos röhögése viszont levakarta a vigyort az arcomról.

- Lena ez őrültség. Ez nem egy kibaszott film, ez a való élet – mormolta, tekintete elkomorult. – Értem, hogy mit szeretnél, de ez akkor sem ilyen egyszerű. Nem ismerek olyan srácot, akiben meg lehetne bízni. Ez az ügy elveszett, Hercegnő – nyögte ki egy szuszra, szomorúan tekintettem le a földre. Igaza volt. Túl szép lett volna, ha minden bonyolultság nélkül megoldódna minden.

- Figyelj. Hanyagoljuk ezt az ügyet egy kicsit. Nem lesz semmi baj, ne aggódj. Eddig is túléltük, ezután is túl fogjuk. Csak felejtsd el egy időre.

- Nem megy.

- De…  – hangját kopogás szakította félbe ijedten kaptam tekintetemet az ajtó felé. Halkan sétáltam az ajtóhoz,  a szívem hatalmasat dobbant, ahogy meghallottam a rekedt hangot.

- Lena itt vagy? – kopogott újra, intettem Mattnek, hogy menjen a fürdőbe. Aprót bólintott, kezeimet a kilincsre helyeztem, majd kitártam az ajtót. Zöld íriszei az enyémbe néztek, arca kissé meggyötört volt, egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott, másikkal azonnal az enyémért nyúlt. Mielőtt elvehettem volna, megragadta, ujjai összefonódtak ujjaimmal, hüvelykujjával cirógatta kézfejemet.

- Mit akarsz? – kérdeztem egy kissé durvábban a kelleténél, arcán fájdalom suhant át.

- A közeledben akartam lenni – suttogta, szemeimet lehunytam, éreztem, ahogy ujjaival végigsimít az arcomon. – Beszélhetnénk? – kérdezte, hangja könyörgő volt, aprót bólintottam. Idegesen csuktam be mögötte az ajtót, hiszen tudtam, a szobában lapul Matt is. Nem akartam Harrynek okot adni egy újabb veszekedésre, és úgy gondoltam, Matt sem akar vele találkozni. Próbáltam a lehető legtermészetesebben viselkedni, azonban amikor leült az ágyra, tekintetemet azonnal a fürdőszoba felé kaptam.

- Elmegyek a mosdóba, egy pillanat – remegett meg a hangom, mutatóujjamat felemeltem jelezve, hogy várjon, miközben azon gondolkodtam, mégis mi a fenét fogok kezdeni.