Tizenharmadik Fejezet

Jó estét!:) Újabb hét, újabb rész. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!xx

ps: köszönöm az előző részhez a kommenteket, a pipákat! Nagyon hálás vagyok érte, fantasztikusak vagytokxx

Ott álltam lefagyva, egy űrt hagyott maga után, ahogy becsapta az ajtót. Annyira elegem volt a gyerekes viselkedéséből, egy könnycseppet sem tudott már belőlem kicsikarni. Dühös voltam, tomboltam legbelül, gyűlöltem a kicsinyes játékait. A feszültség gyűlt bennem, lábaimat szaporán kapkodtam egymás után, míg végül el nem értem szobánk ajtaját. A zárral vacakoltam, sehogy sem akart kinyílni, a kezeimmel ráncigáltam. Türelmetlen voltam a kulcsot kitépve a falnak dobtam azt.

- Hé, normális vagy? - sikkantott egy női hang, szemeimmel szikrát szórva néztem rá.

- Fogd be! - rivalltam rá, mire a szőke hajú lány összevonta a szemöldökét, majd morgott valamit az orra alatt, és felszegett állal elment. Pár percen keresztül a falnak támaszkodva nagyokat lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam. Szinte a fejemben hallottam az óra kattogását, ahogy telnek a másodpercek, minden ütésével egyre jobban megnyugodtam, lélegzetem lelassult, szívem normális tempót diktált. Szinte éreztem, ahogy a feszültség a bőröm alatt bizsergett, mígnem végül az ágyra nem dobtam magam. Szemeim ólomsúlyúak voltak, noha nem akartam, kénytelen voltam átadni magam az álmoknak, melyekben minden más volt. Mi ketten együtt voltunk.

*

- Soha többé ne érj hozzám. Túlléptem rajtad. Nem akarlak többé látni! - mondtam nyugodtan, tekintetem az előttem álló fiún pihent.
- Én-én csak szeretnék veled beszélgetni.
- Hónapok óta szakítottunk Jackson, nem kell a színjátékod. Továbbléptem rajtad - suttogtam, az előttem álló srácra meredtem, aki táskája pántját babrálta az ujjaival. Nem szólt semmit, idejét éreztem annak, hogy távozzak, amikor megragadta a csuklómat.
- Újra akarom kezdeni - nézett a szemeimbe, tekintete a számra tévedt, azonban én nem dőltem be neki. Most nem.
- Van barátom - nyögtem ki, amikor fejét oldalra billentve közeledett ajkaim felé. Rám nézett már-már fekete szemeivel, majd kissé hátralépett, de kezeimet még most sem engedte el. Kínosan fordítottam oldalra a fejem, nem tudtam mibe kevertem magam.
- Ki a barátod? - kérdezett rá gondolkodás nélkül, tekintetem a földre tévedt. Istenem, mit mondjak?! Tudta, hogy hazudtam, és arrogáns vigyora megjelent arcán.
- Hé, srácok. Minden oké? - kiáltott egy mély, rekedt hang, melynek hallatán megbizsergett minden porcikám. Göndör fürtök közeledtek felénk, sportcipőjének talpa dübörgött az üres folyosón, melyen csak mi hárman voltunk. Csak arra tudtam gondolni, mi fog történni, ha ezt most nem teszem meg. Tudtam milyen ember Jack, miket fog terjeszteni rólam, és én erre nem voltam felkészülve. Gondolkodás nélkül léptem Harry elé, mielőtt Jack bármit is reagálhatott volna, ajkaimat ajkaihoz nyomtam. Csak egy ártatlan csóknak indult, egy hirtelen felindulás volt, amikor Harry közelebb húzott magához, kezével a hajamba túrt, közelebb kényszerített magához, nem engedett el. Lépteket hallottunk, de semmi sem érdekelt. Minden olyan távolinak tűnt, fel sem fogtam mit teszünk éppen, egészen addig, amíg el nem húzódott tőlem.
- Wow - nyögte ki, szemei elsötétültek, hangja még rekedtebb lett.
- É-én sajnálom - dadogtam, homlokunk összeért, nem engedtük el a másik tekintetét.
- Ezt miért kaptam? - vigyorgott, felnevettem, amikor játékosan megcsípte arcomat, ujjaimat a gödröcskéibe vájtam, mely ott díszelgett az orcáján.
- Te vagy az én "álpasim" - mutattam idézőjeleket, értetlenül emelte égnek a tekintetét.
- Hogy mi? - röhögött fel, szemei oldalra néztek, ahol nemrégen Jack állt. Megráztam fejem, majd hanyagul megvontam a vállam, nevetése ragályos volt. - Ezt fogalmam sincs, hogyan magyarázom meg neki.
- Okos fiú vagy - veregettem meg a hátát, majd táskámat felkapva a földről el akartam menni.
- Tudod, nem is csókolsz rosszul. Bár egy kis gyakorlat rád férne - sietett mellém, hitetlenkedve néztem rá. Szemtelenül vigyorgott, majd megrántotta a vállát. - Csak mondtam - tette fel védekezően a kezét, amikor szúrós pillantásommal találta szembe magát. Kezével a vállamnál átkarolt, majd a fejem búbjára egy csókot nyomva hagyta, hogy kettéváljunk az iskola előtt.
- Holnap találkozunk, legjobbam - kacsintott rám, lépteivel egyre inkább hátrált. Sarkon fordultam, teljesen egyedül maradtam a gondolataimmal, kezemmel akaratlanul, kaptam a számhoz, és önkénytelenül elmosolyodtam. Ekkor volt életünk első közös csókja, és tudtam, sohasem fogom elfelejteni.

*

- Lena! - éreztem, amint elmosolyodtam, testemmel a másik oldalamra fordultam, láttam, ahogy Harry képe elmosódott, miközben lépteivel visszajött hozzám. - Lena! - ordított, majd dörömbölést hallottam, a felém közeledő alak egyre jobban elhomályosodott, szomorúan vettem észre, ez csak egy álom volt. Pufogtam, hatalmas sóhaj szökött ki a számon, amikor látásom kitisztult, és a koromfekete szobával találtam szemben magam. Mégis hány órát aludhattam? Szemeimmel körülnéztem, a paplanra csaptam, amikor még egy kopogás hallatszódott.
- Megyek! - csattantam fel, lábaimmal bizonytalanul értem a földet.
- Lena, istenem. Aggódtam érted! - ölelt szorosan magához Matt, tekintetem megkeményedett, eltoltam magamtól.
- Elárultál, és otthagytál! - vádoltam meg, szemöldöke értetlenül húzódott össze.
- Ne gyerekeskedj! - rivallt rám, tekintete nem engedte el az enyémet. Nem akartam vele beszélni, nem akartam semmi mást, mint egyedül lenni ezen a hétvégén. Nem akartam a terhekkel foglalkozni, nem akartam semmit. Gondolkodás nélkül csaptam az előttem álló fiúra az ajtót, nem érdekelt az utána való kiáltása. Lehuppantam az ágyra, és az ölembe véve a laptopot elvesztem az interneten.
"Ha ráérsz, beszéljünk. L.xx" - mindössze ennyi volt a szöveg tartalma, amit anyának küldtem. Sosem voltam tisztában az idővel, pláne nem az időeltolódással, viszont tudtam, most biztosan dolgozik Angliában. És én nem akartam mást, mint a hangját hallani.

Reggel korán ébredtem, megmosolyogtatott a tegnap esti skype-olás az életem egyik legfontosabb személyével. A telefonomat lenémítottam, így amikor több olvasatlan üzenetet is jelzett a képernyő, kérdőn vontam fel a szemöldököm. A legtöbb Matt-től érkezett. Mit sem törődve azok elolvasásával visszatettem a szekrényemre, és a ruháimért nyúltam, melyből egy meleg pulcsit húztam ki. Nem volt hideg, mégsem akartam mára kiöltözni, úgy gondoltam, elugrok a kávézóba, ahol általában reggeleimet töltöm. Magamra kaptam egy testnadrágot, egy atlétát, majd egy bő felsőt, kócos hajamon párszor végighúztam a fésűt, elvégeztem mindent, ami ahhoz szükséges, hogy kimehessek az utcára. A nap cirógatta a bőrömet, mosolyt csalt az arcomra ez az őszi időjárás. A madarak a fejem fölött repültek, utolsó köröket rótták itt le, mielőtt beköszönt a tél, ők már egy szebb, talán jobb helyen lesznek. A felhők a nap köré gyűltek, mégsem tudták eltakarni a fénylő égitestet, mely felénk emelkedett, és hétágon sütött. A percek repültek, én pedig a gondolataimba merülve nyitottam be a reggeli zsúfoltságba. Az egyik sarki helyre vetettem le magam, boldogan nyitottam ki az egyik könyvemet, ami hónapok óta ott csücsült a szekrényemben várva, hogy végre csak belelapozzak. Ez az idő most jött el. Türelmesen vártam, hogy a pincér közeledjen felém, minden sorát faltam a könyvnek, nem tudtam levenni a szemem a sorokról. A kávénak a kesernyés, míg a különböző süteményeknek az édes illata melegséggel töltött el, magamban mosolyogtam, néha-néha beleharaptam ajkamba, elfojtva a vigyort, ami mindig hatalmába akart keríteni.
- Jó reggelt! Hozhatok valamit? - jött oda hozzám egy kedves felszolgáló, mosolyával ösztökélt, hogy mondjam ki a döntésemet.
- Egy forrócsokit, és browniet kérnék hozzá - viszonoztam gesztusát, keze sebesen járt a papíron, majd miután a toll kattant, még egy pillantást vetett rám, majd el is tűnt a tömegben. Percekig vártam, az ajtó folyamatosan nyitódott, és záródott, a tömeg hangja élénk volt ahhoz képest, hogy mindössze reggel nyolc óra volt.
- Hölgyem - nyújtotta felém a poharat, és a tányéron heverő finomságokat. A tárcámért nyúltam azonban a srác megállított, majd mosolyogva intett a terem másik végébe. - Már rendezték a számlát - nézett rám, majd egy papírfecnit nyújtott át, és már el is tűnt. Bocsáss meg - ennyi állt az üzenetben, tekintetemmel felnéztem, szemeim azonnal találkoztak Matt édes mosolyával. Szemeimet lehunytam, próbáltam eltakarni a feltörni készülő vigyoromat. A következő pillanatban a szellő megcsapott, férfi parfüm illata töltötte meg a levegőt, nem tudtam leplezni derültségem.
- Te aztán tudod, hogyan kenyerezz le embereket - suttogtam, íriszei az enyémet nézték, apró nevetőráncok futottak össze a szája sarkában.
- Igazság szerint gyerekesen viselkedtél este. Egy gyereket pedig nem nehéz megbékíteni - vigyorgott rám, próbáltam mérgesen nézni rá, azonban nem ment.
- Na ne mondd, hogy csak én viselkedtem gyerekesen - biccentettem a szeme alatti monokli felé.
- Tudod Lena, ti ketten teljesen egyformák vagytok. Lehetetlen, hogy bevalljátok egymásnak a nyilvánvalót, és kissé kezd idegesíteni. Egészen eddig nem voltam biztos benne, de amikor behúzott nekem, akkor értettem meg mindent. Te szereted őt, és ő ezt tudja nagyon jól. Azért húz téged, mert ő is rohadtul szeret téged, de ezt nem vallja be még saját magának sem. Meg kell törnöd őt, Lena. Csak az egyikőtöknek engedni kellene, de mindketten olyan önfejűek vagytok, hogy a büszkeségetek felülkerekedik az érzéseiteken. Csak gondolkodj el egy picit ezen Lena. Csak gondolj bele - mosolygott fáradtan, ujjait az enyéimre tette, hüvelykujjával lágyan cirógatta kézfejemet. Csak gondolj bele - mondtam újra magamban.
- Köszönöm Matt - néztem rá, szomorúságomat próbáltam leplezni. Tudta, hogy hanyagolni szeretném a témát, én pedig tudtam, hogy ezt újra át fogom gondolni. De nem most, talán nem is ma.