Huszonkettedik Fejezet

Sziasztok Drágák!:) Nos, meghoztam a részt, amiről nem is tudom mit mondjak. Jópárszor átolvastam, de egyszerűen nem érzem a legjobbnak, sőt, mindenek ellenére remélem nektek tetszeni fog! Nagyon jó olvasást, kitartást a jövőhétre!:)

ps: köszönöm a +4(!) rendszeres olvasót, az előző részhez a pipákat, és a kommenteket - név szerint: Szandinak, Roxynak, Petrának, Liliannak, Noéminek és Abinek! -. Egyszerűen fantasztikusak vagytok, és el sem tudjátok képzelni, mennyire jól esik tudni, hogy ilyen olvasóim vannak! Millió puszi:)xoxo

A világ legszebb élménye volt egy olyan személy mellett ébredni, akit mindennél jobban szeretek. Ahogy Harry szuszogását hallgattam, képtelen voltam nem elmosolyodni. Szíve egyenletesen vert kezem alatt, karjával magabiztosan tartott mellkasán, mintha félne, bármelyik pillanatban eltűnhetnék. Bármikor megmozdultam, ő is velem együtt mozdult, egy láthatatlan kötél kötött össze bennünket. Arca mindössze pár centire volt az enyémtől, tekintetem akaratlanul siklott gyönyörű telt ajkaira, melyek résnyire nyitva álltak. Szempillái megrebegtek, amikor kezemmel mellkasát simogattak, ébredésének minden pillanatát árgus szemekkel figyeltem.

- Jó reggelt – suttogta rekedtes hangján, elmosolyodtam, amikor a zöld szemek megcsillantak.

- Reggelt – viszonoztam „köszöntését”, majd egy csókot nyomtam arcára, ám galád módon elfordította fejét, így ajkaim az övén landoltak. Elpirulva húzódtam el tőle, miközben valami olyasmit motyogott, hogy így sokkal jobb. Hosszú percekig feküdtünk egymás mellett, míg én tetoválásainak vonalait rajzoltam át, ő a hátamat simogatta. Olyan idilli volt minden, semmihez sem fogható.

- Szeretném egy új szintre emelni a kapcsolatunkat – mosolygott rám, értetlenül vontam össze a szemöldököm.

- Mi van? – vigyorogtam rá, míg Harry zavartan nézett oldalra.

- Ne kelljen még egyszer kimondanom. Így is elég kínos – nézett rám szigorúan.

- Nos, nem tudom, miről beszélsz – bújtam ki kezei közül, noha jól tudtam, hogy mit próbál kinyögni, attól függetlenül azt akartam, hogy ki is mondja a szavakat.

- Most egy olyan elcseszett romantikus filmbeli jelenetet vársz tőlem?

- Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. Vigyorogtam, ahogy Harry felsóhajtott, tudtam, hogy ezt a kört én nyertem. – Kérlek – tettem hozzá kölyökkutya szemekkel. Kezével feltápászkodott, hátával a falnak dőlt, míg én követve példáját vele szembe ültem törökülésben.

- Lena Becker. Egy rohadék voltam kezdetek kezdetén – nézett mosolyogva rám, mire felkuncogtam. – És azt vártam, hogy te valld be először, de bassza meg meguntam! Szóval Lena őrülten szeretlek, és azt akarom, hogy a barátnőm legyél – tekintetemet nem engedte el, a szavam elállt.

- Ez őrülten jól hangzik – kacérkodtam vele. Vigyorogva másztam bele ölébe, fejemet mellkasának hajtottam, míg ő halkan szuszogott. – Én is szeretlek – suttogtam, tekintetemet felemelve néztem bele gyönyörű íriszeibe. Harry közelebb hajolt, orrával megbökte arcom, jókedvű kuncogás hagyta el torkomat.  Szájával végigcsókolta nyakam hajlatát, szívem hevesebben kezdett el dobogni, ziháltam, amikor beleszívott a fülem alatti részbe, majd gyengéden megrántotta fülcimpámat. Nem bírtam a játékát, sürgetően fordultam felé, azonban ő hátrébb húzódott.

- Ó Istenem! Csókolj már meg! – hunytam le a szemeimet, vártam, hogy ajkaink találkozzanak. Hevesen csókol, miközben felemelt öléből, és az ágyra döntött. Felém kerekedett, eközben egy percre sem húzódott el, egyik kezemmel hajába túrtam, míg a másikat a csípőjén pihentettem. Az időt nem érzékeltem, ujjai le fel járkáltam combomon, végül megszakítva a pillanatot, homlokát az enyémnek döntötte.

- Azt akarom, hogy ez örökké tartson – suttogta, nekem pedig a szívem megdobbant. Örökké.

- Tudod, hogy nem rajtam múlik – rántottam kissé meg a vállam.

- Tudom, de néha annyira fel tudsz bosszantani.

- Mi van? – nevettem fel.

- Amikor olyan közvetlen vagy mindenkivel, pedig nem is ismered őket. Ezért nem akarom, hogy ma elmenj nélkülem. Nem akarom, hogy valami vadbarom … - szóval már megint itt lyukadtunk ki.

- Nem fog történni semmi – vágtam közbe. Aprót bólintott, nem szerettem volna, ha tovább feszegeti a témát. Már így is kezdte rám hozni a frászt, ami teljesen nonszensz volt. Mi történhetne?

- Mesélj Lena! Olyan régen beszéltünk – biggyesztette le ajkait Rose, miközben El a hajamat göndörítette.

- Miről?

- Miről, miről – rázta meg a fejét, mintha nem lenne elég egyértelmű a kérdés. – Hát Harryről és rólad! – nevetett vidáman, vörös haját piszkálgatta, várta a válaszokat.

- Öhm – pirultam el, zavartan hajtottam le a fejem.

- Jártok? – tért rá a lényegre.

- Valami olyasmi – suttogtam, El megállt a mozdulataiban.

- Komolyan? – kérdezte. – Istenem végre már nem kell hallgatnom Lou panaszkodását, amiért nem bír Harryvel – sóhajtott megkönnyebbülten, mire Rose-zal együtt elnevettük magunkat.

- Lefeküdtetek? – jött a következő kérdés, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam.

- Nem, mi nem – kezdtem azonnal heves tiltakozásba, majd valami más felé akartam terelni a témát. – Te hogy állsz Rose? Mostanság te is eltűntél – mosolyogtam. Kissé mérges tekintetéből tudtam, hogy ez a téma nincs lezárva, azonban egyelőre annyiban hagyta a dolgot, majd felsóhajtott.

- Összejöttünk Adammel – ejtette ki a szavakat, mire elállt a szavam.

- Jézusom miről maradtam le? Mikor, hogyan? – kezdtem el kérdésekkel halmozni, mire zavartan legyintett, majd az elejétől kezdve kezdte el mondani a történteket. Ahogy mondta az újabbnál újabb eseményeket, akkor ébredtem rá, hogy mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben a barátaimat. Semmi másra nem figyeltem, csak arra, hogy Harryvel legyek. Minden percemet vele akartam tölteni, de most, a barátnőimmel beszélgetve döbbentem rá, mennyire is hiányzott ez az életemből. Igaz, Harrytől mindent megkaptam, és boldog voltam vele, mégis voltak olyan dolgok, amit egy fiú nem helyettesíthet. A barátnőket. Akikkel bármiről tudtok beszélni, legyen az bármilyen jelentéktelen, az utolsó hajszálig ki tudjátok vesézni. Bármit meg tudtok vitatni, egyszerűen sosem áll be az a csend, ami a barátoddal. Hiszen össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Órákig beszéltünk, vagy éppen nevettünk, elképedve hallottam a pletykákat, amiket az egyetemen hallottak.

- … és képzeld el … - kezdett volna bele Rose, azonban négy lelkes fiú nevetése félbeszakította. Elmosolyodtam, amikor az ajtó kinyílt, s a fiúk egymás után lépték át a küszöböt, majd Lou és Adam egy-egy csókkal üdvözölte barátnőjét.

- Wow, kik ezek, és hova rejtették a mi lányainkat? – kérdezte vigyorogva Matt, miközben kezet nyújtott felém, és segített felállni. Rámosolyogtam köszönet képen, majd megigazítva ruhámat Harryhez léptem, és átkaroltam derekát.

- Nos, kitettünk magunkért – rántotta meg El a vállát, majd barátjába kapaszkodva körülnézett.

- Mehetünk?

- Biztos nem jössz haver? – intett Harry felé Adam, aki megrázta a fejét.

- Majd máskor – vigyorodott el, tekintetét enyémbe fúrta. Megvártuk, hogy a többiek elinduljanak, végül mi zártuk a sort, és már hatalmas zajjal el is hagytuk a szobát.

- Lélegzetelállító vagy – suttogta a fülembe, kezét vállamon pihentette, míg sétáltunk a folyosókon. – Ha bárki rád néz, a szart is kiverem belőle – megnevettetett komolytalansága, egyensúlyom megbillent, de időben karolt át, mielőtt még elestem volna. Az idő túl gyorsan eltelt, míg a kijárathoz értünk, és eljött az idő, hogy elbúcsúzzak Harrytől. A gyomrom összeszorult, amikor rá néztem, egyszerűen nevetségesnek találtam magam, amiért ennyire elkeserít a tudat, hogy nem jön velünk. Ne drámázz, pár óra és találkoztok – szidtam le magam, nem akartam nyálasnak tűnni, de Harry jelenléte kiváltotta belőlem.

- Te felelsz érte – mutatott Matt felé, aki mosollyal az arcán bólintott. – Bármi történik vele … - fenyegette meg Harry, Mattre azonban nem hatottak a szigorú szavak.

- Nyugi haver, figyelek rá - nyugtatta meg.

- Viszlát Harry – motyogtam egy csókot nyomva arcára, de mielőtt elhúzódhattam volna, a fülemhez hajolt.

- Érezzétek jól magatokat! Este várlak – vigyorodott el, nem akartam tudni, mire is gondolt.

- Lehet későn jövünk – léptem hátrébb, majd megfogva Matt kezét leléptem azon a pár lépcsőfokon.

- Rohadtul nem érdekel! – csattant fel, de válaszra sem méltattam kirohanását, így csak intettem egyet. Apró mosollyal arcomon ültem be a taxiba, amit mindeközben El-ék lerendeztek, és valami különös izgalom futott végig rajtam. A szabadság érzése. Nos, akkor kezdődjön az este!