Huszonegyedik Fejezet

Jó reggel minden kedves Olvasómnak!:) Meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!:)

Köszönöm a 67(!) rendszeres olvasót, az előző részhez a pipákat, és a kommenteket - név szerint Torinak, Petrának, Noéminek, és egy kedves "anonym" olvasómnak -, és a díjakat. Fantasztikusak vagytok mind!:)

Csak hallgattam mély, rekedt hangját, nem akartam közbeszólni, hiába tudtam, hogy minden szava hazugság. Egy jól felépített történetet magyarázott, mintha csak könyvből olvasná a sorokat, megránduló ajka viszont elárulta, amit valószínűleg észre sem vett.

- De semmiség. Tényleg – fújta ki hosszan a levegőt lezárásképpen.

- Öhöm – motyogtam az orrom alatt. – Kérlek, ha nem akarod elmondani az igazat, legalább ne hazudj – néztem csalódottan szemeibe. Ajka megrándult, kezeim után kapott, amikor el akartam venni testéről.

- Mi van? – suttogta.

- Még hogy mi van? – nevettem fel gúnyosan, majd hitetlenül megráztam a fejem. – Most ezt komolyan kérdezed? Rohadtul semmit nem mondasz el.

- Mindent tudsz rólam – vágott közbe szigorúan.

- Mi van, ha minden hazugság, amit rólad tudok?

- Nem értelek – rázta meg a fejét. Halk sóhaj hagyta el a számat, hisz én sem értettem magam. Fel akartam állni az ágyról, egyszerűen szükségem volt friss levegőre.

- Ne menj – kapott utána, erős karjaival magához vont, hátam izmos mellkasának feszült. – Sajnálom, oké? Igen, valóban nem ez történt. Annyira rohadtul féltelek, és nem akarom, hogy bajod essen. De nem mondhatom el az igazságot erről, kérlek érts meg – suttogta a fülembe, tettétől kirázott a hideg. – Viszont minden más, amit mondtam, vagy tettem az utóbbi időben, az valós, és nem csak egy jó megjátszás. Komolyan gondoltam minden egyes szót.

- Harry?

- Csak bízz meg bennem, rendben?

- Nehéz lesz, ha te sem bízol meg bennem. Ha nem tartasz arra méltónak, hogy elmondd az igazságot.

- Nem erről van szó. Vannak dolgok, amik jobb, ha nem derülnek ki. Nem akarlak megijeszteni, nem akarom, hogy itt hagyj.

- Annyira régóta vártam rád Harry. Sosem tudnálak elhagyni – suttogtam, szám mosolyra húzódott, ahogy ölelése szorosabb lett. Kezei kétségbeesetten kapaszkodtak a csípőmbe.

- Szükségem van rád – fújta ki szaggatottan a levegőt, lehelete megcsapta nyakamat, mely elindított bennem valamit. Mocorogtam, mikor kezei ellazultak körülöttem, pillanatokon belül egymás szemeit pásztáztuk.

- Hova lett a kemény, rideg Harry Styles, akit hetekkel ezelőtt láttam?

- Rájött, hogy felesleges eltitkolnia saját maga elől a nyilvánvalót – rántotta meg a vállát, vigyora miatt előbukkantak gödröcskéi, melyeket annyira szerettem. – De ha szeretnéd, lehetek ismét olyan.

- Ne – szakítottam félbe, majd folytattam. – Mármint. Uhm – gügyögtem, nem találtam a megfelelő szavakat, pillanatokig várta kíváncsian a folytatást. – Néha szerettem a durva énedet – suttogtam a fülébe, értetlen pillantására nyöszörögve egészítettem ki. – Olyankor tipikusan az a srác voltál, akitől a szüleim mindig is óvtak. És ez tetszett.

- Mi van? – nevetett fel hitetlenül.

- Ez-ez – kerestem a magyarázatot. – Megijesztett, de ugyanakkor vonzódtam is hozzá. Ez olyan dolog, mint például a sötétség. Az ember fél tőle, de várja a kihívást, hogy mi is történik. Nem látja mi lesz, de mégsem futamodik meg.

- Akkor ehhez az énemhez nem is vonzódsz? – kuncogott fel, hevesen ráztam meg a fejem.

- De ow – nyögtem. – Nem erről van szó. Hagyjuk – legyintettem, majd bájosan mosolyogtam felé.

- Szóval szereted, ha durva vagyok veled – vonta le a következtetéseket, figyelembe sem véve az utolsó mondatom. Tipikus fiú. – Majd észben tartom, ha arra kerül a sor – kacsintott, amiért azonnal pír szökött az arcomba. A francba! Miért kell rögtön arra gondolnia?. Miért kell mindig zavarba hoznia?

- Nem ezt mondtam! – tagadtam le, képtelen voltam a íriszeibe nézni, zavaromban lehunytam a szemem, hogy elbújjak smaragdon fénylő szemei elől.

- Hát persze – bökte meg orrával az arcomat, apró kuncogás hagyta el a számat. A lélegzetem elakadt, amikor kezével végigsimított csupasz lábamon, egészen a rövidnadrág takarásáig, miközben ajkaival a nyakamba kapott. Erősebben szorítottam a takarót, amikor a pólóját felgyűrve a hasamat kezdte el simogatni. Ujjaim ujjai közé fűztem, ezzel megállítva kezének bolyongását, azonban ajkai nem álltak meg. Nyöszörgés szökött ki a számon, amikor aprót beleszívva a bőrömbe jóleső érzés futott végig testemen, mely azonnal eltűnt, amikor egyre többször ismételte meg a mozdulatot. Panaszosan sóhajtottam, el akartam húzódni, amikor fájdalom hasított bőrömbe, de Harry nem hagyott elszökni. Mérgesen mocorogtam keze alatt, mellyel próbált egy helyben tartani, erejének köszönhetően sikeresen. Mozdulatai lomhábbak lettek, szája vigyorra húzódott, ahogy a sértett területre fújt. Kirázott a hideg, éreztem, amint testemet elönti a düh. Erősen taszítottam el magamtól mellkasát, meglepődött hirtelen cselekedetemtől, engem azonban nem érdekelt. Későn kapott utána, kétségbeesetten hagyta el a nevem a száját, mikor a fürdőbe értem. Forrt a vérem, ujjaimmal lágyan érintettem a lilás foltot, mégis felszisszentem.
- Te nem vagy normális! – ordítottam magamból kikelve, az ajtót mérgesen vágtam be magam mögött. Harry ajkai elnyíltak hirtelen kitörésemre, majd helyét magabiztos mosoly váltotta fel.

- Mi ezzel a probléma? – kérdezte pofátlanul, legszívesebben nekirontottam volna.

- Harry ez meg fog látszani holnap este!

- Mert mi lesz holnap este?

- Matt nem mondta? – vontam fel a szemöldököm, kezeimet durcásan tettem keresztbe mellkasom előtt.

- Ja – nyújtotta el a szó végét, mint akinek most jutott eszébe. – De mi nem megyünk.

- Miért?

- Mert dolgom lesz, és ha nem leszek ott, nem szeretném, ha elmennél – mondta halálosan nyugodtan, miközben felállt. Léptei egyre közelebb értek, diadalittas mosoly kúszott ajkaira, amikor a hajamat elsöpörve láttatni engedte a „sebet”. Nem voltam a tulajdona, nem tehette meg ezt. Még csak gondolni sem akartam a buli fogalmára Harry nélkül, de egyszerűen muszáj volt. Tudnia kellett, hogy nem függök tőle, hogy egymagam is megállom, megtalálom a helyem.

- Akkor nélküled megyek – néztem bátran szemeibe, amiken különös csillogás futott át, arca elkomorult.

- Azt hiszem nem értettél meg. Nem engedem, hogy elmenj nélkülem! – hangja halk volt, mégis tekintélyt parancsoló.

- Nem vagy az apám, hogy megszabd minden tettemet! Sőt, senkim sem vagy! – vágtam rá könyörtelenül. A szavaimat csend követte, és noha úgy éreztem, hogy túllőttem a célon, nem adtam cseppnyi jelét sem a megbánásnak. Harry szemei elsötétedtek, arcán mintha megbántottság suhant volna át, mielőtt megkeményedtek vonásai.

- Akkor menj el! Gyerünk, élvezd az életedet nélkülem, de rám többé ne számíts! – morogta ridegen, szám résnyire nyílt, levegő után kaptam. A komolysága megrémisztett, de nem hátrálhattam meg. Most nem! Be kellett bizonyítanom, hogy nélküle is tudok létezni, és ez jobban motivált, mint az előttem álló fiú.

- Ha ezt akarod – suttogtam, fejével aprót biccentett. Az ágyhoz léptem, remegő kezeimmel a dolgaimért nyúltam, melyek szanaszét hevertek. Mindketten némaságba burkolóztunk, el voltunk foglalva saját gondolatainkkal. Egyre nehezebb volt elviselni a kínos csendet, féltem, hogyha nem sietek, megtörök. Túlságosan makacs voltam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek tőle, és nem is éreztem jogosnak, hiszen semmit nem tettem. Mégis amikor ránéztem, amint ott állt, és nézte minden mozdulatomat, képtelen voltam csak úgy kisétálni. Túl sokáig vártam rá.

- Sajnálom – motyogtam összeszorított ajkakkal, tekintetünk összekapcsolódott, a táska kiesett a kezemből, amikor egy lépéssel közelebb léptem hozzá. Ujjai csuklóm köré fonódtak, erősen megragadva húzott közelebb magához. Mellkasom mellkasához ért, kezeim nyakába kapaszkodtak, míg ő halkan szuszogott nyakamba. – De akkor is elmegyek. Veled, vagy nélküled, de ott leszek – suttogtam, fogása szorosabb lett. – Nem vagyok gyerek, nem parancsolhatsz!

- Tudom, de nem akarom, hogy bármi is legyen. Féltelek – nézett mélyen a szemembe, ezzel elengedve öleléséből.

- Ez rendben van, de ne aggódj. Ott lesznek Matték. Figyelünk egymásra – mondtam enyhén mosolyogva. Aprót bólintott, tekintetét elvezetve rólam a táska felé bökött.

- Elmész?

- Azt hiszem nem szeretném Eleanort és Louist zavarni – kuncogtam fel halkan, szemeibe visszatért a jókedv, szája mosolyra görbült. Nem mondott semmit, és nem is kellett. Mindketten még kissé frusztráltak voltunk, nem akartunk semmit a másikra zúdítani. Óvatosak szerettünk volna mindketten lenni, megőrizve mindazt, amink volt. Mert biztos vagyok benne, hogy valami egészen különleges dolgot kaptunk a sorstól. Amit a magunkénak tudhattunk.