Harminchatodik Fejezet

Drága Olvasóim!:) Eszméletlenül sajnálom, hogy megszegtem az ígéretemet, de az elmúlt napokban semmi időm nem maradt írni. Viszont most meghoztam az UTOLSÓ fejezetet, ami remélem tetszeni fog! Igazság szerint rövid lett, és nekem személy szerint nem lett a kedvencem, de az epilógust mindenképpen eseménydúsabbra tervezem!:) Írjatok véleményeket, pipáljatok, adjatok jelet,hogy tetszik - e, vagy esetleg nem!:) Jó olvasást!:)xx

Köszönöm az előző részhez a pipákat és a +1 rendszeres olvasót, + a kommenteket Orsinak, Liának, Dominak, Mercynek, Mirinek, Zsófinak és Kingának!:)xx

Lena,

Vártam a perceket, hogy mikor ébredsz fel, reménykedtem, hogy láthatlak, mielőtt elmegyek. Mégsem maradhattam tovább. Nem akartalak búcsú nélkül itt hagyni, és most itt ülök e nyamvadt papír felett, és próbálom összeszedni a gondolataimat. Sajnálok mindent, ami történt, tudom, hogy az én hibám ez az egész. Sosem szabadott volna belekeverni Téged. Annyira sok mindent elrontottam az elejétől kezdve, gyűlölöm a gondolatot, hogy túl kevés időt töltöttem veled, de ezt már nem változtathatom meg. Ha tehetném, hidd el, megtenném.  Ezek a percek voltak életem legjobbjai. Sosem fogom elfelejteni a mosolyod, a hangod, az egész lényed, ami segíteni fog átvészelni a rám váró hónapokat. Két évre ítéltek el hivatalosan, jó magaviselet ellenében egy évet kell letöltenem. Szeretném, ha vigyáznál magadra ez alatt az idő alatt, amíg távol vagyok. A börtön után el fogok tűnni, időre lesz szükségem, azt hiszem, visszamegyek Angliába. Annyit kérek, hogy ne keress. Se a börtönben, se odahaza. Nem bírnám hallani a hangod, látni az arcodon az érzelmeket. Nem kérem, hogy várj meg, hiszen hasztalan. Lehet, sosem térek vissza Amerikába, rengeteg időt fogunk távol tölteni. Lépj tovább, éld az életedet, felejts el engem! Bármennyire fáj is ezt mondani, de találni fogsz magadnak egy olyan fiút, aki tiszta szívéből fog szeretni, nem lesznek hazugságok, amik tönkreteszik az életed. Nem akarom, hogy szenvedj, nem akarom, hogy sírj! Ez az egész rendben van. Elkövettem egy hibát, amiért fizetnem kell. Beletörődtem már, és azt akarom, hogy te is tedd ezt. Légy boldog! Annyi minden után, amin keresztülmentünk, az akadályok, amiken túljutottunk, megérdemled a boldog befejezést! Én az utolsó próbatételen elbuktam, de neked ott a jövőd, amiért harcolnod kell. Nélkülem.

Örök szerelemmel, Harry

A könnyeim lefolytak arcomon, értelmetlen motyogások buktak ki ajkaimon, nem hittem el az egészet. Képes volt összetörni a szívemet, és már nem lesz itt, hogy összerakja. Volt pofája örök szerelmet esküdni, miközben közölte, hogy soha többé nem találkozunk? Hisztérikusan csapkodtam a kórházi ágyon, hangosan felsírtam, ujjaimmal a lepedőt markoltam. Miért adta fel? Miért tette ezt? Vártam volna rá! Zokogásom erősödött, nem bírtam tovább, minden érzelem kijött rajtam. Az elmúlt napok feszültségei kibuktak belőlem, ha akartam se tudtam volna parancsolni magamnak. Remegtem az idegességtől, úgy éreztem, el kell hagynom ezt a helyet. Bárhol szívesebben lettem volna, csak ezen az istenverte helyen nem. A műszer egyre gyorsabban pityegett, ahogy a szívverésem gyorsult, az ajtó kicsapódott, és Matt rohant be rajta. Szemeivel kétségbeesetten nézett rám, szája résnyire kinyílt, félve tett felém pár lépést, majd karjaival átkarolt. Azonnal visszaöleltem, hiszen ez volt minden, amire szükségem volt. Egy ölelésre, ami megnyugtatja háborgó lelkemet. Kezét hátamon simította végig, miközben csöndesen nyugtatott. Hangja kimért volt, éreztem a belőle áradó törődést, türelmes volt, míg zokogásom csillapodott. Aprókat szipogtam, Matt kissé eltolt magától, és az ágy mellett lévő székre leült. A szemeimbe nézett, ujjaival az enyémeket fogta, gyengéden elmosolyodott.

- Elhagyott – motyogtam, tekintetemet elkaptam, és az ablakra szegeztem, ahonnan ráláttam a forgalmas amerikai utcára.

- Nem volt más választása. Mennie kellett, és ezt te is tudod – idegesített az igazság, mely hangosan kimondva még bosszantóbbá vált.

- Vártam volna rá! – csattantam fel, Matt megrázta a fejét.

- Hirtelen jött ez az egész. Össze volt zavarodva, szeretett volna téged látni. Szeret téged, az életénél is jobban.

- Mi történt aznap? – kérdeztem halkan, ismét kék íriszeibe néztem, tudta, miről is beszélek.

- Félt. Amikor felhívott nagyon ijedt volt, nem tudta, hogy mit tegyen. Akkor már te bent voltál, nem tudott magával mit kezdeni, és amikor elmondták, hogy valószínűleg nem ébredsz fel pár napig, teljesen megőrült – magyarázta, néha-néha megrázva a fejét, mintha még most sem hinné el.

- Történt vele valami? – vágtam közbe, gyengéden megrázta a fejét.

- Vigyáztam, hogy ne legyen semmi baja, de az orvosok nem segítettek azzal, hogy azt mondták neki, hogy készüljön fel a legrosszabbra. Amnézia, esetleg hosszabb kóma és ilyenek.

- A sz-szüleim? – a lepedőt markoltam a gondolatra, hogy mit gondolhattak most, egyáltalán tudják e, hogy mi történt.

- Harry felhívta. Nagyon elfoglaltak, de anyukád megígérte, hogy be fog hozzád jönni, ha ki tudja venni a szabadságát. Ma pedig én beszéltem velük, miután felébredtél, és szóltam, hogy nincs semmi komolyabb bajod – válaszolta, majd mosolyogva folytatta. – Anyukád szereti Harryt, sokáig beszéltek. Harry bármilyen szar dolgokat követett is el, akkor is ő marad a világ legjobb embere. A legnagyobb baja, hogy túlságosan ragaszkodik az emberekhez, és amikor elveszti őket, kiborul.

- Szeretem – vallottam be, mosolya elhalványult.

- Ahogy ő is téged – bólintott megértően. Ujjaival megszorította az enyémeket, bátorítóan nézett szemeimbe.

- Még el sem kezdődött, de máris vége lett – sóhajtottam csalódottan, noha már nem sírtam, az a szorító érzés a mellkasomban nem csillapodott.

- Nem kell, hogy vége legyen.

- Azt mondta, hogy ne keressem és felejtsem el. Ez egyértelmű utalás erre – mosolyodtam el kínosan, tekintetemet a fehér lepedőre szegeztem.

- Hé Hercegnő! Nem kell, hogy vége legyen, ne add fel! Ő sem fogja – biztatott.

- Honnan tudod?

- Onnan, hogy a testvére vagyok. És mert annyira sokat szerencsétlenkedtetek, hogy megérdemlitek a boldog befejezést – kuncogott fel, elmosolyodtam visszagondolva az elmúlt időszakra. – Harry erős, ahogy te is. Túl fogjátok élni.

- Lehet nem jön vissza Amerikába – nyögtem ki, hangomban nem tudtam elrejteni a csalódottságot.

- Vissza fog, higgy nekem. Jobban szeret ő téged annál, minthogy otthon poshadjon abban a szörnyű angliai városban – nevetett fel jóízűen, rosszállóan csóváltam meg a fejem, de a vigyorom nem tudtam leplezni.

- Hé, London igenis jó hely! – védtem meg városom, Matt nevetve elmormolt egy hogyne választ, én pedig nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Hihetetlen, mire volt képes ez a srác, aki velem szemben ült. Reményt adott a reménytelennek tűnő helyzetben is, mosolyt csalt az ember arcára a legszomorúbb pillanatban is. Megértettem, Harry miért is szerette annyira. Ő volt az ember számára a biztos pont, aki mindig ott volt, ha szüksége volt rá. Tudtam, hogy nehéz lesz átvészelni a ránk váró hónapokat, éveket, de minél többet gondoltam erre, annál jobban gyülemlett bennem a készség: minden áron ki fogok tartani amellett a fiú mellett, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem, és nem tudtam tőle szabadulni. Talán nem is akartam.