Harmincharmadik Fejezet

Sziasztok Drágáim!:) Tudom, csúsztam, hiszen legkésőbb péntekre ígértem, és tegnap éjszaka be is fejeztem, de semmi erőm nem volt átolvasni. De lényeg a lényeg, hogy meghoztam a következő részt, remélem tetszeni fog!:)

ps: köszönöm a +1 rendszeres olvasót, a 2 díjat Orsinak és Daisynek, az előző részhez a pipákat, + a kommenteket Mirinek, Dominak, Klaunak, Roxynak, Orsinak és Panninak!xx

Lassan nyitottam fel szemeimet, párszor pislogtam, próbáltam a sötétséghez alkalmazkodni. Talán pár percre elszunnyadhattam, hiszen tisztán emlékeztem, hogy a székhez kötve aludtam el, viszont most egy matracon feküdtem. A karjaimat ólomsúlyúnak éreztem, elmerevedett izmaimat nyújtóztattam ki, bár a mozdulataim fájdalmasak voltak. Alaposan vizsgáltam a testem sebek után keresve, felszisszentem, amikor a csuklómhoz értem, a kötél nyoma belevésődött bőrömbe. Megmasszíroztam, próbáltam csökkenteni a fájdalmat, amit éreztem. Alig láttam, hiszen villany nem égett, és ahogy körülnéztem ablakot sem láttam a falon. Félelem lett úrrá rajtam a sötétség miatt, amivel soha az életben nem tudtam megbarátkozni. Hátammal a falnak támaszkodtam, lehunytam szemeimet, arcomat a plafon felé fordítottam, ajkaimon hangos sóhaj szökött ki, majd erőtlenül a falba vertem a fejemet. Azt akartam, hogy kitisztuljanak a gondolataim, de nem tudtam másra koncentrálni, csak a jövőre. Hogy mi lesz velem, egyáltalán kijutok e valaha innen, vagy esetleg itt halok meg. Majd eszembe jutott Harry. Egyszerűen éreztem, hogy keres engem, és tudtam, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megtaláljon. Noha azt hittem az elrablásom első perceiben, hogy maga lesz a horror az itt töltött idő, tévedtem. Amikor erre gondoltam, olyan képek ugrottak be, mint a tipikus akciófilmekben, ahol a lányt megerőszakolják, megverik, és minden sablonos dolgot elkövetnek, ehelyett sokkal rosszabbat kaptam. Noha egy ujjal sem értek hozzám, de teljesen magamra hagytak. Nem jöttek be, nem szóltak hozzám, abszolút nem foglalkoztak velem, én pedig már az őrületbe kergettem magam. Elméletek születtek a fejemben, néha már olyanon kezdtem el gondolkozni, hogy miért kék az ég, esetleg miért zöld a fű. Elnevettem magam ezeken a hülyeségeken, és ha bárki meglátott, azt hihette volna, hogy skizofrén vagyok. A csönd megőrjített, idegesített a semmittevés. Kezeimmel a hajamba kapaszkodtam, ujjaimmal megszorítottam, fejem vállaim közé esett, könyökeimmel térdeimen támaszkodtam. Dallamok jutottak eszembe, amiket némán dúdoltam, szemeimet még mindig erősen lehunytam, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Az időérzékem elveszett, azt sem tudtam milyen nap van, azt meg pláne, hogy mennyi lehetett az idő. A torkom kapart, hiszen nem kaptam vizet, az ételről ne is beszéljünk. Tudtam, ha hamarosan nem kapok valamit enni, inni, nem a kezük által fogok meghalni. Kezeimet erőtlenül mozdítottam, próbáltam talpra állni. Lépéseim bizonytalanok voltak, kissé szédültem, ujjaimmal tapogatóztam az ajtó után keresve. Karomat felemeltem, fáradt kopogást hallattam, reméltem, hogy valaki meghallja segélykérésemet. Percekig vártam a falnak dőlve, amikor kinyílt az ajtó, és felkapcsolódott a villany. Kezeimet a szemem elé kaptam, megzavart a fény, párszor pislogtam, mielőtt felnéztem Zayn magas alakjára.

- Szomjan halok – nyögtem ki nehézkesen, Zayn bólintott, majd másodpercek múlva visszatért kezében egy üveg vízzel.

- Ezt oszd be – nyomta a kezembe, de mielőtt megfoghattam volna, karom testem mellé hullott, majd a fal mentén lecsúsztam a földre.

- Jól vagy? – jött egy kérdés, törődő hangjára felkaptam a fejem, majd megráztam.

- Szédülök – motyogtam, felnézett a kamerára, ami a sarokban pihent, majd vissza rám, végül magamra hagyott. Annyira zavaró egyéniség – gondoltam, karommal a vízért nyúltam, ám ekkor megint kicsapódott az ajtó.

- Hallottam, hogy felébredtél kiscsillag – nézett rám a tegnapi férfi, aki minden bizonnyal a főnök lehetett. – Hogy aludtál? – guggolt le hozzám, lágy érintés érte arcomat, azonban én elfordultam tőle. – Nyűgösek vagyunk? Ne aggódj, remélhetőleg hamarosan vendégünk lesz – kacsintott rám, majd elfordulva kiment a helyiségből, a villany azonban égve maradt. A magány ismét hatalmába kerített, a szemhéjaim lecsukódtak, lélegzetvételeim nyugodtabban lettek, majd éreztem, ahogy az álom szépen lassan elnyom.

Ismerős nyögésre ébredtem fel, a hangok átszűrődtek a vékony falon keresztül. A szívem megdobbant, kétségbeesetten próbáltam kitalálni, mi történik odakint. Dulakodás hallatszódott, durva szavak hagyták el az emberek száját. A mély rekedt hang betöltötte az egész kócerájt, kezeimmel a falat ütöttem, amikor felfogtam a helyzet súlyát. Mit művelnek vele, és egyáltalán mi a fészkes fenét keres itt? A fájdalmas hangok hallatán elszorult a szívem, egy könnycsepp hagyta el szemeimet, arcomat lehajtottam, egy különösen hangos ordításnál tenyeremet a fülemre szorítottam, hogy tompítsam a zajt. Hosszúnak tűnő percekig vártam, próbáltam mindent kizárni, és úgy tenni, mintha csak egy rossz álomban lennék. Nem tudtam megmondani pontosan, mi is történt odakint, de sejtettem. Aztán a hangok elhaltak, összerezzentem, amikor a nehéz vas megmozdult, nyöszörögve nyílt ki, és egy gyönyörű alakot löktek be rajta. Elvesztve egyensúlyát a földre zuhant, szemeim még jobban megteltek könnyekkel, amikor hozzá másztam. A hasáról átfordult a hátára, lehunyta íriszeit, hangos sóhaj hagyta el a gyönyörű ajkait. Szemei rögtön kipattantak, amikor ujjaim megtalálták az övéit, és összekulcsoltam azokat.

- Kicsim – ejtette ki gyengéden a szavakat, felszisszent, ahogy gyorsan felült, és a karjaiba vont. Eltoltam magamtól, tekintetünk összekapcsolódott, hátratoltam arcába hulló tincseit, az arcán lévő sebeket vizsgáltam. A jobb szemöldöke felett egy vágás éktelenkedett, szája kicsattant, de ez érdekelt a legkevésbé. Boldog voltam, amiért láthatom, és a karjaimban tarthatom, bár azt kívántam, bárcsak ne itt, ne ilyen körülmények közt lettünk volna. – Kicsim, annyira szeretlek – ismételte meg, kezemet felemelte szájához, lágy csókokat nyomott ujjperceimre. Gyengéd érintése, lágy hangja, kedves becézése miatt összeszorult a szívem, ajkaimat lebiggyesztett ajkaihoz sürgettem, végül forró csókban értek össze.

- Mit keresel itt? – ziháltam, amikor elváltunk egymástól, megsimogatta arcomat, majd elmosolyodott.

- Érted jöttem. Feladtam magam – mormolta, értetlenül vontam össze a szemöldökömet, de mielőtt megszólalhatott volna, tekintete a sarokra tévedt, ahol a kamera figyelte minden mozdulatunkat. Összeszedte minden erejét, és eltolt magától. Próbálta erősnek mutatni magát, ám amikor felállt, arca megrezdült, éreztem a fájdalmat, amit átélt. Fekete pólóját lekapta magáról, majd a gépre terítette, így eltakarva minket az emberektől, bárki is figyelhetett. Magassága miatt simán feltette, ahogy kinyújtózott, miközben én tetőtől talpig felmértem. A sokszor látott fekete melegítőnadrágja volt rajta, egy szintén fekete converse tornacipővel, de nem fordítottam rá különösebb figyelmet. Tekintetemet tovább vezettem, és amikor hátára tévedt, szám egy O alakot formált. Foltok voltak rajta, melyek az egész hátát beterítették. Úgy nézett ki, mintha övnyomok lettek volna, én pedig nem tudtam elképzelni, mi történhetett vele.

- Ha-Harry – motyogtam, kissé megszédültem, amikor fel akartam állni, ám Harry karjai utánam kaptak, és gyengéden ölelésébe vont. Tudtam, hogy a kevés folyadék miatt voltam rosszul, és amikor a vízre tévedt tekintetem Harry is megértette. Érte nyúlt, miközben egy szót sem szólt, és leült velem a földre. Az ölébe ültetett, hátával a falnak támaszkodott, hajamat oldalra húzta. Egyik kezével az üveget fogta, míg másikkal kissé megdöntötte fejemet, segített inni. Hálásan pislogtam rá, amikor visszacsavarta a kupakot, majd feltettem a kérdést, ami szétmarcangolt belülről.

- Mi történ a hátaddal?

- Semmiség – suttogta, arcát a nyakamba fúrta, kezeivel átölelt, szorosan tartott magához.

- Te voltál odakint, igaz? Bántottak? Miért vagy itt? Mi történik? – kérdeztem kétségbeesetten, hamisan elmosolyodott, mielőtt elkezdett beszélni.

- Annyira aggódtam érted Lena – motyogta, hangján éreztem a megtörtséget, ami miatt egy kósza könnycsepp csordult ki szememből. – Megígérem, hogy minden rendben lesz – és ezzel abbahagytuk a beszélgetést. Bólintottam, és csak reménykedni tudtam, hogy minden megoldódik. Nem foglalkoztunk a hangokkal, amelyek kintről szűrődtek be, és nem törődtünk semmi mással, csak egymással. Az érintésekkel, melyekkel egymást vigasztaltuk, a fájdalommal, melyen mindketten osztoztunk. A csókokkal, amelyekkel el akartuk venni a szomorúságot, és az öleléssel, mellyel egymást óvtuk. Nem volt szükség idétlen szavakra, hiszen nem is igazán tudtuk, mit mondjunk. Mintha még egyikünk sem fogta volna fel a helyzet jelentőségét. Mégis, Harry szemeiben ott volt valami, ami reményt adott. A magabiztosság, ami miatt sejtettem, hogy pontosan tudja, mit csinál. Én pedig csak megbíztam benne.