2013. 10. 19.

Második Fejezet

Sziasztok!:) Nem húzom sokáig a szót, csak meg szeretném jegyezni, hogy ez egy elég lájtos rész lett, ráadásul nem is annyira hosszú, a "környezetleírásos" részeket pedig megpróbáltam leírni, viszont ebben nem vagyok annyira profi, viszont mindenek ellenére remélem elnyeri tetszéseteket.:) Jó olvasást, és megszeretném köszönni az előző részekhez a pipákat, a kommentet Heninek és Abigélnek. Eszméletlenül jól estek a kedves szavak.:3 És azt is szeretném megemlíteni, hogy +6 feliratkozóval gyarapodott az olvasók tábora, ami annyira jól esett. Fantasztikusak vagytok! <3


Mélyet lélegeztem, ahogy kinéztem az autónak az ablaküvegén, ahol láttam kirajzolódni a hatalmas felhőkarcolókat, melyek a várost ékesítették. Furcsa volt, hogy Angliához képest nem voltak tömegdugók minden utcasarkon, és egyenesen, aránylag gyors tempóban mehettem úti célom felé. Cambridge - mondogattam magamban, és próbáltam ehhez a névhez hozzászokni, vagy inkább felkészülni az itt váró dolgokra. Minden más lesz, vagy folytatódik a megszokott kerékvágásban? - nem tudtam, és nem is akartam ezen tűnődni, de minden gondolatom e körül forgott. Itt van minden, amit akarok, és amire vágyok. Egy álom, amit most megvalósíthatok, és itt van ő. A fiú, aki több mint egy éve faképnél hagyott, és akivel újra találkozhatok. Aki még mindezek után ugyanannyit jelent, mint anno. Aki nem tudom, hogy viszonyulna hozzám, és akiről csak annyit tudok, hogy muszáj, hogy mellettem legyen. Szükségem van rá, és noha ezt először nehezemre esett bevallani, hiányzott. Hiányzott a tudat, hogy mellettem van, de szörnyen haragudtam rá. Haragudtam, mert nem keresett, és minden szó nélkül továbblépett. Mérges voltam, mert én nem tudtam, és szörnyen dühös, amiért nem engedtem senkinek sem azt az űrt pótolni, amit ő hagyott. Egyszerűen nem akartam, hogy pótolják, és nem is tudták. Harry Styles - akárhányszor eszembe jutott a neve, a gyomrom összeugrott, és emlékeim önálló útra keltek. Minden átélt pillanat, minden együtt töltött perc. Reménykedtem, hogy újra újraélhetek mindent, mégis új életet kezdhetek vele. Nem akartam mást, csak tiszta lappal indítani, és új esélyt adni kettőnknek. Ám rettegtem mindentől, ami itt várt, és attól, hogy elbukok. És végül megrémültem Tőle. A viszontlátásától. Annyi mindent megálmodtam vele kapcsolatban, és féltem, hogy csalódni fogok. Féltem, hogy ismét megtörténik ugyanaz.
- Megérkeztünk  - motyogta morcos hangon a kormány mögül, elnyomva ezzel a rádióból szóló zene ütemét a taxisofőr. Rám sem emelte tekintetét, amit először zokon vettem, ám emlékeztetnem kellett magam arra, ez nem a barátságos angliai határ. Semmi sem lesz olyan. Zavartan kutattam a tárcámban, miközben láttam a visszapillantó tükörből várakozó arcot.  át kezébe beletettem a bankjegyeket, és amint kiszálltam a bőröndjeimet magam után húzva, az autónak már csak a füstjét láttam szállni a levegőben.
- Köszönöm a fuvart Mister - ironizáltam magamban, miközben száznyolcvan fokos fordulatot vettem. A látvány, ami elém tárult, észbontóbb volt, mint bármelyik fénykép, amit hónapokon keresztül néztem. Ámulattal néztem végig a falakon, mely a hatalmas egyetemet ölelte körül, tökéletes összhangban volt a kimagasodó tornyokkal, és ezt fokozta a régi stílust mutató, téglákból kirakott épületek összessége. Szájtátva léptem át a fölém magasodó kovácsoltvasból készített kaput, melyet fák sokasága követett. Egy családias parkra emlékeztetett az egész, padokkal, sétányokkal, ahol szerelmes gólyák járkálnak kézen fogva, ez pedig melegséggel töltött el. Máris imádtam az egészet! Lehunyva szemeimet mélyet szippantottam a friss levegőből, és mosolyom még szélesebb lett, amint egy kis fuvallat az arcomba fújta néhány hajtincsemet. Mintha egy álomba csöppentem volna bele, annyira hihetetlen volt az egész. Az én álmomba, ami most valósággá válhat. Ahogy az újdonsült otthonomra néztem, izgatottság futott végig minden porcikámon, vigyorom lemoshatatlan volt. Akkor, abban a pillanatban nem érdekelt semmi, mert istenigazából boldog voltam.
Leplezetlen örömmel, bámészkodva mentem végig egyenesen új életem útján, nem is figyelve lábam elé, egészen az irodáig. Mint egy kisgyerek, akit most először engedtek állatkertbe, és nem győz betelni a látvánnyal, arra gondolhattak a többiek, akik néha furcsa pillantásokkal illetek, ám miután rájuk néztem elmosolyodtak, és amolyan új diák módon rám hagyták.
- Elnézést - szólalt fel hirtelen egy hang. Lassan fordultam meg, szemeimmel falva az elém tárult képeknek minden egyes négyzetcentiméterét, míg végül egy kéklő szempárba nem botlottam.
- Segíthetek? - szólaltam fel bénán, majd kérdőn felvontam a szemöldököm.
- Igazából ezt én akartam kérdezni - kuncogott fel jóízűen. - Gondolom az irodát keresed. Erre van - mutatott a háta mögé. Hatalmas vigyor terült szét ajkain, ami engem is mosolygásra késztetett, majd bólintva követtem, miközben szemügyre vettem. Fekete zilált haja gyönyörű összhangban volt kék íriszeivel, felsőtestén egy fehér pólót viselt, mely láttatni engedte hátizmait, izmos karjait, hosszú lábait pedig egy fekete csőszárú nadrág takarta. Eszméletlen - talán ez az a szó, amivel legjobban tudtam jellemezni, noha hangomat nem találtam meg. Elpirultam, amikor felém fordult elvigyorodva, hisz tudtam, rajta kapott, amint éppen őt nézem.
- Hölgyem - tárta ki előttem az ajtót, melyen nagy betűvel a következő szöveg állt: IGAZGATÓI IRODA. Amint beléptem, nem is várhattam volna mást, mint a maga fényében pompázó szobát, melyben ezernyi könyv hevert a polcokon, középen egy fából készült, régi stílusra faragott asztal volt, rajta egy számítógéppel, előtte pedig sötétbarna színű bőrfotelek helyezkedtek el kör alakban mindössze egy dohányzóasztallal. Bátran léptem át a küszöböt, és szerényen ültem le az egyik helyre, míg a srác, mögöttem bezárta az ajtót. Lopva lestem meg minden mozdulatát, míg végül velem szemben helyez nem foglalt.
- Nos, a nevem Damon Blance. Igazság szerint most vagyok utolsó éves hőn szeretett iskolámban - tette szívére drámaian a kezét, és még egy kisebb szipogást is hallottam, ami miatt egy kuncogás szökött ki torkomon. - És, mint valószínűleg kitalálhattad, én vagyok az egyik fő szervező az iskolában. Év elején mindig a mi dolgunk a gólyákat kisegíteni, eligazítani, és megszerettetni velük ezt a helyet, noha a lelkesedésedet látva nincs rá szükség. Ha nem bánod, elvégzünk néhány adminisztrációt, és utána utadra is engedlek - hadarta el gyorsan, majd gyermekdeden rám mosolygott, amitől apróbb pír szökött arcomba, és lányos zavaromban csak bólogatni tudtam, majd tekintetemet a földre szegeztem, miközben éreztem tekintetét magamon. - Szuper! Hát akkor lássunk neki!

A percek csak úgy repültek, amit a falióra minden üteme erősítésképp mutatott, míg végül a kezemben lévő kulcscsomóval a kezemben el nem hagytam a helyet. Kollégium, bal szárny - ennyi állt a kis lapon, melyet Damon nyomott a kezembe. Egy barna színű ajtó előtt álltam, melyen aranyszínnel állt a kulcsomon lévő szám.  407. Mély levegőt vettem, és próbáltam izgatottságomat leplezni, miközben kezemet végigcsúsztattam a kilincsen, majd remegve ragadtam meg, és nyitottam be a szobába. A látvány, ami elém tárult, hirtelen sokként ért, lefagyva álltam meg a küszöbön.
- Bocsánat - hitetlenül ráztam meg a fejem, majd szemeimet eltakarva azonnal behúztam magam után az ajtót. Ezt nem hiszem el - motyogtam magamnak, és képtelen voltam épp ésszel felfogni az előző jelenetet, ami belevésődött az elmémbe. Hogy is gondolhattam, hogy minden simán fog menni, és kapok egy strébert, akivel öröm lesz eltöltenem a következő évemet úgy, hogy a kommunikációnk egyenlő lesz a nullával, és egymás életét békén hagyjuk? Vagy egy kedves lányt, akivel talán a legjobb barátnővé válhattunk volna? Nem, én egy szobatársat kaptam, akit első alkalomkor rajtakaptam a pasijával, miközben a lepedőt gyűrték. Miért? Vérvörös arcomat beletemettem tenyerembe, és el se tudtam volna ennél kínosabb helyzetet elképzelni. Nem velem, nem itt. Mást sem kívántam volna jobban, mint hogy kettényíljon alattam a föld, ám ehelyett csak az ajtó halk nyikorgását hallottam meg. Felpillantottam a fiúra, aki halántékát dörzsölve, rám sem pillantva szó nélkül továbblépett, maga mögött nyitva hagyva az ajtót, amelyen pár perccel később bőröndömet magam után húzva félve léptem be.
- Öhm, ami az előbb történt, ígérem nem fog még egyszer bekövetkezni - szólalt meg azonnal, és én próbáltam koncentrálni, hogy ziháltan leomló barna, hosszú tincseiről ne jusson eszembe az előző jelenet. Biccentettem válaszképpen, hogy megértettem, hisz nem tudtam normális szavakat artikulálni. Oldalra néztem, és a még érintetlen ágyra esett a figyelmen, amire próbáltam összpontosítani. Nem akartam mást látni, pláne, hogy nem tudtam a tőlem néhány méterrel álló lánynak a szemébe nézni. Nem volt merszem feltérképezni a szobát, mindinkább minél előbb el akartam tűnni onnan, így amint ledobtam kabátomat, és leraktam bőröndömet, már ki is mentem a kollégiumi szobából. meg kellett nyugodnom, mert vérnyomásom az egekbe szökött, és a szégyenérzet, amit akkor éreztem, teljesen letaglózott.
- Elnézést - kocogtatta meg vállaimat egy vörös hajú, gyönyörű lány amint a folyosóról kifordultam Könnyed, nyári ruhát viselt, és mindhiába balerinacipő ékesítette lábait, jóval magasabb volt tőlem. Felnéztem, és mosolyát viszonozva vártam kérdését. - Nem tudod merre van a négyszázhetes szoba? - kérdezett rá azonnal, aminek hallatán először rossz érzés futott át, majd mosolyogva intettem a folyosó másik oldalára.
- Ezen a folyosón, bal oldalt fogod megtalálni, közvetlen a mellett a virág mellett - mutogattam, ő pedig hálásan tette kezeit vállamra.
- Életmentő vagy, köszönöm. Már lejártam a lábaimat - nézett fel a plafonra fájdalmasan, én pedig együtt érzően bólintottam - Rose George vagyok - nyújtotta felém kezét, amit rögtön megfogtam.
- Lena Becker. És leendő szobatársaid egyike - apróbb mosoly futott végig ajkain, és valami szokatlan arckifejezéssel folytatta.
- Örülök, hogy megismertelek - hálásan ejtette ki a szavakat. - Rettegtem, hogy egy olyan embert kapok, akit nem bírok. De te egész jófejnek tűnsz - bókján felkuncogtam.
- Kösz, te sem nézel ki olyan szörnyűnek - hitetlen kifejezés ült ki arcára, és féltem, hogy valami rosszat mondtam, ám mikor meghallottam felcsendülő nevetését, felhúztam ajkaimat.
- Nem folytatjuk ott? - mutogatott szobánk felé, ám én aprón megráztam a fejem.
- Egy kicsit kiszellőztetem a fejem. Majd később megyek - motyogtam, ő pedig megértését egy biccentéssel jelezte, majd intve elhaladt mellettem. Talán mégsem lesz olyan szörnyű ez az egész.

4 megjegyzés:

  1. Szeritnem tökéletes lett, nekem nagyon tetszik. Tényleg, olyan jól írod le az egészet, hogy magam elép képzelek mindent amit csak kell. Különösen tetszik, hogy a történet elején a képeket egymásmellé szerkeszted, hogy lássam milyennek képzeled el. Csak így tovább, már most nagyon nagyon várom a következő részt. Hű olvasód! :)<3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Uramisten! El sem tudod képzelni, mennyire jól esik, hogy ezt gondolod. Eszméletlenül köszönöm!! A következő rész valószínűleg jövőhéten jön, mert jövőhéten mindennap témazárót írok, így muszáj tanulnom, viszont utána szünetem lesz!:) Addig is kitartás neked/nektek is a suliban!:) Ilysm.xoxo

      Törlés
  2. Szia!!!!
    Most- úgy kb. öt perce- találtam meg a blogot, de már most tetszik. Sőt, szerinted túlzás, ha azt mondom: I-M-Á-D-O-M? Mert én nagyon nem érzem annak. A TOP listámon- ami még nincs meg igazán- rögtön az első helyre kerültél. Imádom nagyon!!!!!!!!!
    Skys :)
    Ui.: Bocsánat a viselkedésemért. :))))))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:) Ooo nagyon drága vagy, köszönöm!:) Eszméletlenül jól esett ezt végigolvasni, és nincsen miért bocsánatot kérned!:)xxx

      Törlés